DOLÁNYI ANNÁRÓL-AKI ESETLEG NEM OLVASTA

Apafa és anyafa

A debreceni színház mögött van egy süllyesztett kert. Pad kis vadrózsa lugassal meg két öreg hársfával, s amikor a világcsavargó foltvarró, Dolányi Anna, aki decemberben Indiában, januárban Szingapúrban és Ausztráliában járt, április-májusban meg Hollandiába és Németországba megy, a padra leül, az apjára s az anyjára gondol. Fél évszázaddal ezelőtt, a kis süllyesztett kert tervezőjeként ugyanis két hársfát ültetett: egy apafát és egy anyafát.

facebook

iwiw

Amikor kislány voltam.

- Amikor kislány voltam, mondja a hetvenöt éves Dolányi Anna, Debrecenben éltem. Apámnak fényes jogász-karriert jósoltak, s hogy kikerülje a szamárlétrát, azt javasolták, menjen el táblabírónak Debrecenbe. Kilencéves lehettem, amikor egy éjjel az ablakunkat megzörgették. A zörgetők hárman voltak, egyikük azt mondta, ő apám testvére. Még jó, hogy éjszaka történt, így nem látszott a zsidó Bandi bácsi arca, aki apám egyik barátja volt. Anyámék a gettóból menekülő Bandi bácsit feleségestül, gyerekestül a kamrában szállásolták el, ám nekem nem szóltak. Éjszaka arra ébredtem, hogy a szobán egy alak suhan át. Másnap szóltam anyámnak, éjszaka mumus járt nálunk, anyám azt felelte, álmodtad. Jött a következő éjszaka, és a mumus, kezében egy lámpással újból megjelent. Akkor már sírva mentem anyámhoz, ő pedig megtiltotta, hogy a mi házi mumusunkról bárkinek is beszéljek. Így kezdtem el félni az éjszakáktól. Mindentől, ami mozdul, rezdül. A félelem akkor is tartott, amikor a mumusunkat az illegális mozgalom Hajdúhadházára menekítette, ahol aztán valaki jól elárulta.

A rossz dolgok kiirtása.

- Az a furcsa, hogy bennem mindannak az ellentettje van, ami látszik. Sokáig iszonytató tériszonyom volt, nem mertem felmenni a gesztenyefára, a gyerekek gúnyoltak, s amikor mégis megtettem, ott álltam, dermedten, se lenézni, se felnézni nem bírtam, remegtem. Anyám mászott utánam, s úgy vezetett le, hogy fogta a bokámat. A rossz dolgok kiirtása úgy is történhet, ha az ember elhatározza, hogy bátor lesz. A pesti Agráregyetemre jártam, s a közelben levő Műegyetemnek volt egy sportrepülő-klubja, ahová úgy kerültem, hogy a klub lemez-esteket hirdetett. Egy forint volt a belépő, előbb elmesélték az opera történetét, azután lejátszották lemezről. Itt láttam meg a Repülőklub hirdetését. Jelentkeztem, és máig csodálom, hogy nem zuhantam le a Hármashatár-hegyen. Nagy valószínűséggel az mentette meg az életem, hogy rémületemben moccanni sem bírtam, csak fogtam a botkormányt. Hónapokon át rettegtem, aztán egy nap mindez oda lett, és attól fogva azt éreztem, kevés szebb érzés van annál, mint mikor az ember madárként a levegőben száll. Annyira szerettem, hogy repülési csúcsokat döntöttem, élsportoló lettem, oktatói vizsgát tettem, és gyerekeket tanítottam a vitorlázó-repülésre. Amikor fölvettek az Agráregyetemre, apámék azt mondták, milyen hihetetlenül nagy dolog, hogy osztályidegen létemre tanulhatok. Osztályidegenként az egyetemen megvonták az ösztöndíjamat, s otthonról nem kérhettem segítséget. Apámat ugyanis osztályidegenként elbocsátották a bíróságról, s hogy megéljenek, megtanult kosarat fonni, könyvelni, és anyagbeszerző lett egy bőrgyárban. Pesten mustáros kenyéren és teán éltem.

Rettenetes korszak volt. A tanszék egyik tanársegéde is akkor lett öngyilkos, vegyszert vitt a vécébe, megitta, s a búcsúlevelében az állt, nem bírja tovább, hogy származása miatt mindenhonnan elbocsátják. Erdélyiné, a tanulmányi osztály vezetője meg Sztálin-képet őrzött az asztalán, rajta felírás: "Mit tettél ma a békéért?". Hihetetlenül rongyosak voltunk. Harmadéves koromban Rákosi elvtárs kijelölte, melyik egyetemről hány osztályidegent kell elengedni, elküldeni, s én beleestem. Indoklás nem volt, a tanulmányi osztályon azt tanácsolták, menjek el harmonikázni egy vendéglőbe. De előbb be kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol úgy beszéltek velem, mint egy rosszlánnyal. Anyám asszisztensnő volt, és így lehettem orvosírnok. Elég furcsán hangzik, de boldoggá tett. Az egyetemen ugyanis tudtam, kit, kiket bíztak meg avval, hogy figyeljenek. A legjobb barátnőm azt mondta, ne haragudj, de ellened fogok szavazni, mert be akarom fejezni az egyetemet. Debrecenben már az is szóba jött, hogy asszisztens lesz belőlem is, amikor értesítést kaptam: "Téves információ, illetve értelmezés miatt zárták ki, tanulmányait folytathatja." Így lett belőlem az, amire vágytam, kert-, és tájépítő mérnök. Boldog voltam. A Hortobágyról ócska csónakot hozattam az egyik debreceni lakótelep játszóterére, egy másikra hatalmas hordót. A nagy állami építkezéseken ugyanis mindig a kerten vagy a játszótéren spóroltak, azt mondták, oda elég a fű. Akkoriban a munkahét nem öt, hanem hat napból állt, de mert élsportoló voltam, kaphattam volna szabad szombatokat. Az igazgató be is hívatott, azt mondta, döntsem el, mit akarok: repülni vagy dolgozni. És Svájcba sem engedett el, ahová kert-, és tájépítő mérnökként egyéves tanulmányútra hívtak. Valaki megsúgta, disszidálós-gyanúsnak nyilvánítottak, s az útlevelemet hamarosan bevonják.

Depressziós év után találkozás Chagallal.

- A testvérem, a nővérem Bécsben élt, oda ment férjhez. Kiutaztam hozzá, de a magyar nagykövetségen megfenyegettek, ha huszonnégy órán belül nem térek vissza, akkor Magyarország területére többé nem léphetek. Furcsa, de nem kértem menedékjogot. A tartózkodási engedélyemet kéthavonta meghosszabbították, de az útlevelemet ott kellett hagynom. Közben Magyarországon, "hazatérés megtagadása miatt" két és fél évi börtönre ítéltek. Ekkor kértem menedékjogot, s egy totálisan depressziós év után előbb Belgiumba, azután Párizsba utaztam. Mosogattam és gyerekfelvigyázó voltam diplomásan, harmincegy évesen, amitől anyám itthon kétségbe esett. Pedig a Sorbonne-ra is jártam, francia szakra, és egyszer csak kinyílt előttem a világ. Párizsban új parkot adtak át, lefényképeztem, és a fotókat elküldtem egy német kertészeti szaklapba. Megjelent a címoldalon. A szerkesztőség arra kért, ha más fotóim is vannak, küldjem el. Így kezdtem el híres kerteket, híres emberek kertjeit fotózni. Henry Moore, Chagall, Miró... A szobrász Henry Moore felesége kaktuszokat gyűjtött, és neki írtam. Moore kertje valamikor dögtemető volt, és a földből elő-előkerülő csontok a szobrászt inspirálták. A műterme is tele volt állati csontokkal, s egyik-másik munkáján felismerhető a csontszerkezet. Chagallhoz is a feleségén keresztül jutottam el. Szegény Chagall, akkor már erősen szenilis volt. A kertjüket Dél-Franciaországban erdő vette körül, át kellett rajta vágni, a házuk tulajdonképpen egyetlen hatalmas műteremből állt, melynek egyik falára Chagall óriás mozaikot rakott ki. Kert nem létezett, csak az az erdő, de kárpótoltak a dél-francia parfümgyárak hatalmas virágmezői: jázmin és rózsa, a sötétzöld fenyők között sárga virágmezők, felettük a kék ég, vettem egy bogárhátú kocsit, és elindultam két hónapra a skandinávokhoz nemzeti parkot fotózni. Brüsszelben aztán szitanyomást tanultam, és diplomám lett arról, hogy immár művészeti sokszorosító grafikus vagyok.

A beduin hímzés és a szerelem.

- Debrecenben voltam orvosírnok, amikor az egyik főnöknőm, egy zsidó orvosnő kivándorolt Izraelbe, és meghívott. Ott ismerkedtem meg a férfival. A férfi kivitt a pusztába, a beduinokhoz, hogy megnézhessem a hímzésüket. Ott is aludhattam a sátrukban, s mivel nőként ezt egyáltalán nem tehettem volna, a beduinok úgy tettek, mintha nem léteznék, mintha ott se volnék. Beleszerettem a férfiba. Egy év múlva újból megkerestem, de nem lehetett maradni, mert mindketten tudtuk, a családja nem fogadna el. Vettem akkor egy kempingbuszt, s az életemet abban éltem. Szabadon, egyik országból a másikba utazva. Olaszországban reneszánsz kerteket fényképeztem, amit egy könyvkiadó rendelt meg, aztán visszavonta, de attól én még elindultam, mert épp akkor kezdődött a tavasz. Pénzem alig volt, azért hol egy folyóparton, hol egy vár tövében álltam meg. Leparkoltam, kiakasztottam egy férfiinget, és kiraktam két szemüveget, hogy azt higgyék, nem vagyok egyedül. Magyarország határát 1978-ban léphettem át. Apám akkor már nem élt, én pedig turista lettem a saját hazámban. Jól éreztem magam. A kempingbuszomat leállítottam a Hortobágyon, s reggelre tizennyolc gólya legelt körülöttem. 1990-ben visszakaptam a magyar állampolgárságomat, és Debrecenbe költöztem. Beállított hozzám egy grafikus, azt mondta, csinál egy kiállítást a szitanyomataimból, a fotóimból, aztán meglátta a foltvarrásaimat. A kiállításnak azt a címet adta, hogy Hármasugrás lépésekben, és a legnagyobb sikert a foltvarrásos faliképeim aratták; azonnal meghívtak, tartsak tanfolyamot.

Egy fütyi s a Magyar Foltvarró Céh.

- Ha volna még egy életem, én biztosan néprajzos lennék. Különben is egy népet így, leginkább a művészetén keresztül ismerhetünk meg. A beduinoktól gyönyörű hímzett ruhákat hoztam, pénzem akkor sem volt, ezért elcseréltük a fényképezőgépemre. Az egyik ruhát a zürichi néprajzi múzeum vette meg, a többit letétbe a magyar néprajzi múzeumnál helyeztem el, három ruha talpig hímzett keresztöltésekkel. Kis műremekek, a férfi ruhára még egy parányi fütyit is odahímeztek. Elborzaszt, amit a világban mostanság látok. Mivel a régi ruhák már nem igen kellenek, nem veszik meg, ezért felvagdossák és neszeszereket és mobiltelefon-tartókat készítenek belőlük, vagy ahogy Indiában decemberben mesélte egy kereskedő, régi szárikat égetnek el azért, hogy az arany és ezüstszálakat visszanyerjék. Nekem mániám a néprajz, s a foltvarrással Amerikában találkoztam. Az első munkákat kivándorlók vitték magukkal az 1700-as években, s úgy születtek, hogy az asszonyok textilgyárakban dolgoztak, az anyagmaradékokat hazavihették, és takarókat varrtak belőle. A foltvarrásnak az első világháború előtt még nem volt értéke. A mintakincs folyamatosan alakult: a kunyhó motívum közepén található négyzet a tüzet jelképezi, a körülötte levők a gerendákat... A foltvarró asszonyoknak, ha tetszett a minta, átvették, anyagot cseréltek, s pillanatokon belül olyan rendszer alakult ki, amely a céhnek felelt meg. Közösségi varrás, a közösen készített munkákat eladták, elárverezték, s egy-egy közösség így épített templomot vagy iskolát. Amerikában a foltvarrás ma milliárdos üzletág a textilgyáraknak, a kiadóknak. A foltvarrók ugyanis olyan gyógyíthatatlan szenvedélybetegek, akiket folyamatosan hol textillel, hol szerszámokkal kell ellátni. Az a huszonkét évvel ezelőtti európai, salzburgi kiállítás, ahol amerikai foltvarrók állítottak ki, átütő erejű volt. Hatására Magyarországon is megalapítottuk a Magyar Foltvarró Céhet. Több mint hatvan csoportunk van, s felhívásainkra a világ minden tájáról érkeznek a foltvarrások. Volt, hogy harminckét ország egy-egy neves foltvarrójának anyagcsomagot küldtünk, s visszajuttatott munkákból kiállítást rendeztünk. Tavaly meghirdettem a variációk magyar kékfestőre című foltvarró pályázatot, mert szükségesnek láttam, hogy magyar motívumokból és anyagból minden mástól megkülönböztethető stílus alakuljon ki. A kékfestőből készült foltvarrásoknak akkora volt a sikere, hogy egy francia kiadó felkért, szerkesszek belőle könyvet, a kiállítási anyag pedig télen megjárta Indiát, Ausztráliát, április 28-tól pedig Hollandiába kerül. Berakjuk a kocsimba, és visszük Németországba, onnan Skóciába. Van olyan kékfestő foltvarrás, amiben öt korondi tányér motívumai csodálhatók meg.

Az időm, az lett az enyém.

- Van egy lakásom Debrecenben, van egy gépkocsim, s a nyugdíjam 56 ezer forint. Milyen kicsik az igényeid, mondják erre, én meg azt válaszolom, hogy én vagyok a legigényesebb ember, mert az időm az enyém volt mindig. Örökösöm nincs, nagy valószínűséggel már nem is lesz, a nyugdíj elég a közös költségre, a rezsire, ami meg azon felül kell, az összejön a könyvekből. Indiában, ahová három éve járok, az elfogadást tanultam meg. Rájöttem, bárhogy is, de sosem tudtak nekem olyan rosszat csinálni, amiből ne született valami jó. És ma már azt a magyar vállalatigazgatót is áldom, aki kipiszkált az országból. Nélküle ugyanis semmit sem láttam, éreztem volna a világból.